I. FEJEZET

I. FEJEZET

A gonosz Lady

„Gyarlóság, asszony a neved!”[1]

A Nappal királyától kártyán nyerte el a sötétséget az Éjszaka úrnője. A sötét, nedves utcákon kék köd gomolygott, s a sikátorok tízesével szedték áldozataikat. Csak a bátrak mertek nyitott szemmel járni, s csak az őrültek vállalták a kockázatot, hogy csukott szemmel róják a macskaköveket. A gyáva emberek nappal éltek, s éjszakára meghaltak kicsit.

Rút, ártó szándékú pletykák kaptak szárnyra, s a bordélyok falai között ezek ivadékai is megszülettek. Igazságtartalmuk pontosan annyi volt, mint arzén a nemes urak korsójában. Néhol rengeteg, s akkor mérhetetlenül fájt, akár az igazság, míg más körökben a feltételezés is nevetséges volt.

Akik hírnévre vágytak, küzdöttek, harcoltak a pletykákért. Hajlandók voltak bármire, csak beszéljenek és írjanak róluk. Példának okáért színdarabot.

Lajos király is többször fordult Moliére mesterhez, ha némi bűnre, egy kis szórakozásra vágyott. Imádta mocskos dolgokkal vegyíteni a gyönyörű eszméket, mérgezni az ártatlanságot, s megbecsteleníteni a burjánzásra ítélt gondolatokat. Ebben az évben nem engedte udvarában bemutatni a Tartuffe-öt, másra vágyott, valami vulgárisabbra, melyet egyetlen alkalommal engedélyeznek bemutatni az udvar előtt. Aztán a darabot elégetik, s nem játszhatják soha. Semmi esetre sem maradhat fenn az utókor számára.

Moliére azonban alkotói válságban szenvedett, így számtalan ember szeretett volna a helyébe lépni. Ezekben az időkben az utcák a szárnypróbálgató drámaíróktól voltak hangosak. A kiabálások, fajtalankodások, melyeket betudtak ihletmerítés gyanánt, csak akkor szűntek meg, amikor az érintettek annyira lerészegedtek, hogy elaludtak.

A mai estén úgy hajnali kettő óra környékén Henriette Discere, a pék felesége ezért is szelte olyan nyugodtan az utcákat. Mindig is bátor nőnek tartotta magát, aki kész életét áldozni a hazájáért, Franciaországért. De büszkén áldozta szabad idejét egy kis huncutkodásra is. Úgy hírlett, hogy hogy Mazarin bíboros szeretője volt. Csakhogy a bíboros 1661-ben meghalt, így Henriette hírneve amilyen könnyen jött, olyan könnyen ment.

A szomszédos utcán, Henriette-tel ellentétes irányba haladt Isabell de Died.

Kettőjük ügye annyiban egyezett meg, hogy Isabell is kétes eredetű találkozóra sietett, amelyre egyébként meghívást sem kapott. Kénytelen volt tehát meginvitálni saját magát Weltrad márkihoz. A férfi már évek óta nem mutatkozott, s beszélték, hogy elnyelte a kék köd. A babona ellen csak másik babonát lehetett alkalmazni ilyen jellegű felvetésekre, a józan ész természetesen elveszítette eszmei értékét.

Viharos szél edzette Isabell hullámos, fekete haját, így elővillantak fehér, gyöngy fülbevalói, melyek igazán illettek smaragdzöld szeméhez. Legtöbbször kék vagy zöld ruhát választott magának, s az ékszereket is a színeknek megfelelően válogatta össze, de a mai éjszakára a piros ruháját öltötte fel. Az ördög vörös jegyét óhajtotta viselni, ezzel is kifejezve azt a szándékát, hogy céljától semmi sem térítheti el. Bár leginkább valamiféle örömlányra hasonlított. Gondolni sem merte volna néhány évvel ezelőtt, hogy a dolgok ilyen bonyolulttá válhatnak. Régebben fürdött a gyönyörben, s lehetősége akadt megmártózni a mámorban.

Párizs a látszat ellenére lubickolt a nyomorban, s a fényűzés mellett hiányt szenvedett aranyban. A klasszicizmus kibontakozását beárnyékolta a szenny, mely eljutott a királyi palotába is. Ám megtiltották, hogy erről bárki is tudomást vegyen, hiszen rossz királyt még rosszabb követett, nyárra tél jött, s ha valami egyszer elindult a lejtőn, az sajnos nem állt meg a teljes pusztulásig.

A halál féreg képében jött el, mely először csak az európai kontinenst támadta meg, majd beljebb rágta magát egyes országokba, azok fővárosaiba. A halál maszkot viselt, így senki sem ismerhette fel, megtéveszthette azokat, akiket akart. Akadtak kivételek is, akik átláttak eme nagyszerű vásznon, és lehetőségük adódott megpillantani a gonosz igazi arcát. Lady Isabell is ilyen embernek tartotta magát.

Még két sarok. Jobbra, végül balra. Megpillantotta a házat. Máshogyan képzelte el. Kevésbé illett az egykor ünnepelt hőshöz, aki megannyi francia polgár életét mentette meg. Azok az idők lejártak, s ahogyan a márki izmai, az enyészeté lettek. Öt hosszú év telt el balesete óta. Három golyót kapott a bal lábába. Karrierje rögvest leszállópályára került. Dicsősége leáldozott. Élt, de élete kevesebbet ért a halálnál.

Azóta annyit ivott, hogy három éve nem volt józan. Ezen az estén sem tagadta meg magától az alkoholt, így a józanság teljes hiányában nézett a holnapi nap elébe.

Kopogtak az ajtón.

Semmi válasz.

Újabb kopogás.

Isabell kezdett egyre türelmetlenebb lenni. Hosszú percek óta állt az ajtóban. Éppen sarkon akart fordulni, mikor néhány kattanás után az ajtó kinyílt.

– Az Úr nem fogad látogatókat – jelentette ki a szolga, ellentmondást kevésbé tűrő hangon, és már húzta volna befelé az ajtót, de megpillantotta a fekete kesztyűt, és érzékelte a fizika törvényeit, ami ezúttal taszítóerő formájában jelent meg.

– Azt majd én eldöntöm, ha megbocsájt. – Elképzelni sem tudta, hogy merre menjen, hiszen a folyosó háromféle eshetőséget is megadott. – Lenne oly kedves, s mutatná az utat? Sajnálatos módon elfelejtettem jósnőnek születni – kántálta némi vigyor kíséretében.

– Ki maga? – értetlenkedett.

– Egy nagyon türelmetlen asszony.

Értette a célzást a férfi is, pontosabban meglátta a tőrt, amelyet a nő a bordájának szegezett. – Emlékszem magára. Határozottan. Kövessen, jöjjön, erre megyünk.

Ha egy mód van rá Isabell, lehetőleg ne ölj meg senkit!

Az erre valójában a lépcsőt jelentette. Étienne a dolgozószobájában tartózkodott, kedvenc borosüvege társaságában.

– Ki az? – töprengett némi tapintható utálattal a hangjában.

– Gazdám, van itt…

– Nincs ott senki, és itt bent sem. Csupán alva jártál. Feküdj szépen vissza, én meg megiszom a napi adagom. Mennyi is az idő? Még nincs dél, ugye? Mikor kilestem az ablakon mintha sötétedett volna.

A másik oldalon megcsörrentek a kulcsok, egy vaskarikán lógott úgy tizenkét darab.

– Ugye, nem azt akarja mondani, hogy zárja az ajtaját? Mégis mi szükség van erre?

– Azt csak a Jóisten tudja, asszonyom. Jobb lenne, ha elmenne innen.

Elmennék innen, ha lennél szíves beengedni.

Az ajtónak, s Isabellnek azonban lehetetlen volt megálljt parancsolni.

– De uram, valaki nagyon is itt van – rimánkodott Gaston, s szemével lejelelte, hogy a háta mögött álló nő bizony erősen fenyegeti, neki pedig nem áll szándékában meghalni. Ma nem. Talán holnap.

– Tehát tőrt szegezett a mellkasodhoz, s azt mondta, hogy megöl, ha nem kíséred ide?

– Nem volt szükséges ecsetelnie a nyilvánvalót – sütötte le szemeit.

– Kisasszony?

– Uram – Isabell időközben megvált csuklyától –, ne haragudjon, de nekem ezt tiltja a vallásom, én hithű, megrögzött protestáns vagyok.

– Tehát az ágyékához tartotta a fegyvert, így már érthető.

Igen, végül is két mozdulat, és nagyon könnyen más vallásúvá tehettem volna. De amúgy a bordájára céloztam. Kivételesen. Ahh, férfiak…

Hosszú csend következett. Gaston igyekezett kimenekülni a teremből, de a nő továbbra is az ajtóban állt.

A dolgozószoba remekül tükrözte tulajdonosa állapotát. A régi, több százéves mennyezet bomlásnak indult, s furcsa, dohos szag áradt a falakból. Étienne hajába ősz szálak vegyültek, ám ezek csak akkor váltak észrevehetővé, ha a fény megfelelően sütött rájuk. Szeme fényessége megmaradt.

Legalább még életben van, ez is valami.

– Megtudhatnám, miért van itt? Ismerem magát? Akkor a viszont nem látásra…

– Beszélhetnénk esetleg négyszemközt?

– Á, tudtam én, hogy felesleges vagyok! – Azzal Gaston elvonult, mint aki jól végezte dolgát.

Fegyver csillogott a márki kezében.

– Negyvennyolc hüvelyk hosszú, tizenkettő-tizennégy font tömegű, bár én ezt tizenháromra tippelném – konstatálta Isabell –, egy perc alatt két lövést leadó, kétszáz méteres lőtávval rendelkező félmuskéta. A maga helyében én nem sütném el. Félő volna, hogy Ön előbb halna meg nálam.

– Ezt meg honnan veszi?

Lady Died felhúzta a szemöldökét. – Rossz a fojtás. Innen látom. Kijött a gyakorlatból, de homályosítson fel, ha tévedek!

– Felhomályosítani? Biztos túl sokat ittam, de milyen nyelvjárás ez? Miért nem használja a világosítani szót?

– Különböző külpolitikai okok miatt.

– Felettébb szellemes.

A muskéta hangos csattanással landolt az asztalon. A márki is jobbnak látta az italt választani. Alig emelte meg az üveget, az máris hangos csattanással robbant szét, s az édes nedű a földön kötött ki.

– Még egy tanács, s ígérem mára befejeztem. Sose gondolkozzon, mielőtt lőne. Lőjön, utána ráér gondolkozni, hogyan tüntesse el a hullát, s ehhez hasonló.

– Maga bizonyára ismer engem. Én viszont…

– A nevem Isabell de Died, és ha kérhetném, akkor tegeződjünk.

– Rossz helyen kopogtatsz. – Étienne újra helyet foglalt.

– Téged mindenki ismer Étienne, kiváló kódfejtő voltál, a legjobb. Katonának sem utolsó, aztán azok a csúnya lövések. – Végighúzta mutatóujját a márki ajkán, majd tett néhány kört. Megkerülhette volna csak a széket, de hatásosabbnak vélte, ha az egész asztalt körüljárja. A férfi mögött állt meg. – Van a világon valami, ami mindennél jobban kell nekem. Hiába szerezném meg, az önmagában kevés. Van a világon valami, ami mindennél jobban kell Önnek. Hiába szerezné meg, az nélkülem semmi.

Kezdjük ott, hogy nem tudja mit kell megszerezni.

– Gyűlölöm a szóvirágokat, úgyhogy kérem, kicsit érthetőben.

Isabell mély levegőt vett. – Jó, azt hiszem, mégsem kell tegeződnünk. Nekem sem megy. Van egy könyv, a Bűnök könyve. Hallott már róla?

– Az csak egy legenda.

– Legenda, egy frászt. A kezemben tartottam, lapozgattam, létezik.

– Badarság, soha nem is létezett. Helyi legenda, semmi több.

– Sokkal több – suttogta Isabell. – A hatalom legfőbb eszköze. Gondoljon csak bele, mi ketten. Ha mi ketten megszerezzük, Európa élére állhatunk. Persze én beérem kevesebbel is, a hegemónia maradjon csak az uralkodókra, érdekli a halált a status quo, de nézze, ha megszerezzük a könyvet…

– Olvasta egyáltalán? – kérdezte hitetlenkedve a márki.

– Hogy őszinte legyek, itt-ott. Jó, bevallom, tudásom egy kissé talán hiányos.

– Akkor azt sem tudja, hogyan kell használni.

– Talán azt nem, hogy hogyan, de azt igen, hogy mire. És ez a kulcskérdés véleményem szerint. Igaz? De annyira logikus, márki. Ha tudnám, hogyan kell használni, akkor miért jöttem volna ide?

– Igaz – egyezett bele Étienne.

– Legalább valamiben közös nevezőre jutottunk.

– Még mindig nem értem, sajnos, hogy mi az én szerepem ebben a történetben.

– Ó, pedig az nyilvánvaló. Maga a kódfejtő, én pedig az érdemi potenciál, ha harcról lesz szó, de ha futásról, akkor mindenképp.

Weltrad a kezét a nő nyakához szorította.

– Megfojtom, ha nem távozik. És cseppet sem volt vicces.

– Felhagyna esetleg ezzel? – Bal kezében újabb muskéta figyelt. – Eddig sem vezetett eredményre. Most pedig engedjen el vagy meghúzom a ravaszt. És nagyon is vicces volt.

Már szórakozni sem lehet?

– Dupla muskéta, gondolhattam volna.

Étienne kénytelen volt engedelmeskedni, bár meglehetősen nehezére esett elengedni a nő nyakát. Hamvas bőre valahogy újra eszébe juttatta az élet zsengeségét, s a lét értelmét. Olyan régen volt ilyesmiben része, hogy azt sem tudta eldönteni, létezett-e egyáltalán.

– Én úgy látom, hogy cseppet sincs rád szükségem. Fogom magam, s megszerzem azt a könyvet, aztán eldöntöm, mi legyen. Talán eladom, lesz pénzem, s még több bort vehetek. Ha azzal kezdi, hogy megvenné tőlem ezt a könyvet, azt hiszem, többre jutottunk volna.

– A gondolkodásmódjából ítélve, hatalmas szüksége van rám.

– Miért lenne?

– Itt akar megdögleni a falak között, mikor esélyt kap arra, hogy valami sokkal nagyobb dologban vegyen részt?

– Ehhez kevésbé kell megerőltetnem magam, mint az Ön szeszélyeihez, asszonyom.

– Nem vágyik annyi év után valami igazi kalandra? – csodálkozott el, s felült az asztalra a márkival szemben. Jobb lábát a székre tette, Étienne lábai közé. – Magára hagyna egy olyan védtelen nőt, mint én? – hízelgett.

– Ne röhögtessen. De kérem, csak azt mondja meg nekem, hogy mi vár rám ezen az úton!

– Fák, igen, rengeteg fa lesz. Meg sok fűszál. – Lábával közben játszadozni kezdett, hol a márki nyakába tette, hol visszahelyezte a székre. – Nem ígérhetek semmit, de azt tudom, ha itt marad, akkor egész hátralevő életében bánni fogja. Az Ön ideje lejárt Étienne. Kitaszított lett a sérülése miatt. Ám ahelyett, hogy bosszút állna vagy megpróbálna változtatni a dolgokon, itt poshad, mintha kötelező lenne. Az úton a halál vár, s a remény. Nem különös? Igazán kegyetlen, s furcsa játékot űz velünk a sors. Győzelemmel kecsegtet, de mire elérnéd a célod, a gyümölcs megrohad. S mégis játszol, keményebben, mert hiszed, hogy a remény hal meg utoljára. S amíg a remény él, az esély is megvan egy másik, jobb életre. Ezt kínálom neked. A reményt. Meg a melleimet.

Néhány pillanattal később már az ölében ült.

– Megcsókolhat, ha akar.

Ó igen, Étienne semmit sem akart jobban. Csakhogy ezt a jelenetet Isabell irányította, s bár szavai másról adtak tanúbizonyságot, hazudott. A pofon nagyobbat szólt, mint a muskéta.

Isabell imádott hazudni.

A hazugság az igazság elferdített változata volt.

Ne hazudj már, nem is kívánod a férfit, akkor minek ez a színjáték?

– Előbb meg kell bizonyosodnom arról – tette mutatóujját a férfi ajkaira –, hogy eljön velem, s mindent el fog követni annak érdekében, hogy megkaparinthassuk azt a könyvet.

– Miféle könyvet?

– Emlékeztessem rá újabb golyó kíséretében?

– Bocsásson meg, de a szépsége nem hagy gondolkodni.

– Ne bókoljon!

– Ígérem…

– Ne ígérgessen, cselekedjen, márki! Példának okáért, ebből a szobából mozduljon már ki! Tudsz ennél jobbat is! Tegye azt, amit már régóta nem tett. Bármit. Akármit. Ha lemászna innen, s megfürdene, már az is haladás lenne. A száját is öblítse ki. Azt hitte, hogy hagyom, hogy ilyen mocskos pofával megcsókoljon? Rosszul hitte. Odakint megvárom. Hozzon fegyvert és lovakat! Még ma indulunk!

– Hajnali három óra van.

– Pontosan. Mire lemossa magáról a hároméves koszt, négy is lesz. Ha engedélyezi, hogy magam fürdessem meg, akkor talán végezhetünk fél óra alatt is.

– Gonosz egy némber maga, tudja-e?

– Gonosz? Azt nem mondanám, inkább hatékony s gyakorlatias.

---

[1] Shakespeare: Hamlet. I. felvonás; 2. szín