II. FEJEZET
Fogadó a Rühes Kecskéhez
„Elmetszették
a torkomat, ellopták a pénzemet!”[1]
Mégis mit képzeltél? Hogy
így majd neked is jut valami megváltás?
Ugyan.
Hogy így majd elnyered a
Jóisten kegyelmét?
Sose ment.
Neked az sose ment.
Talán, ha öt évvel, vagy
inkább hat évvel ezelőtt kezded el keresni.
Nézz már magadra,
nevetséges vagy.
De a legszebb az
egészben, hogy te szórakozol a legjobban.
Saját magadon.
És nem csak saját
magadon.
Tizenkét
teljes órája bolyongtak az országút mentén. Gyalog. Étienne szeretett volna
megpihenni, de társa figyelmen kívül hagyta könyörgéseit.
– Miért mentem bele abba, hogy gyalog jöjjünk? – találgatott Étienne, két heves
zihálás között. Lassítana egy kicsit? Asszonyom! Könyörgöm az életemért!
– Ha jól emlékszem, akkor nem volt lovad – adta meg a választ. – A hintóról meg
ne is beszéljünk.
Szinte
azonnal érkezett az újabb kérdés, ezért Isabellnek esélye sem volt, hogy
kifejthesse azt, mennyire szereti a hintót, mert az kényelmes, és presztízs
szempontjából közel sem mindegy, hogy miként érkeznek meg a királyhoz. Legalább
ők tűnjenek már ki a romlottságtól fűtött Párizs kegyelemmentes utcáin a
csőcselék közül. Párizs egyaránt volt a gazdagok és a szegények városa is. A pórnép
keveredett az arisztokráciával, nemes utcalánnyal hált, de a legmocskosabb
üzérkedések mégis a palota falain belül folytak.
– Egyáltalán minek jöttem el?
– Mert nem volt más választásod – nyugtatta meg saját magát is.
– Csak egy okot mondj, hogy miért segítsek neked, s ne forduljak inkább vissza!
– Nos – állt meg Lady Died –, úgy gondolom, hogy nem véletlenül bámulod a
melleimet már két órája.
Weltrad
márki inkább csendben maradt.
Viharos
szél süvített végig az úton, azonban arról, hogy be kellene húzódniuk
valamilyen biztos menedékre, nem esett szó. A vörösboros kulacs azért ott
figyelt a márki mellényzsebében, s mivel ő haladt hátul, időnként meghúzta. A
harmadik ilyen akciónál Isabell ráébredt, hogy hátul is van szeme.
Heves
mutogatásba kezdett a márki, hogy nincs nála ilyesmi. Nehezére esett
visszatartani a nevetést, de minden arcizmát megfeszítette, s csak sikerült
valahogyan.
– Kérem! – Az asszony nem tágított.
– Nem adhatok olyat, ami nincs birtokomban.
A
régóta bevált módszerével dolgozott Isabell. Muskéta, s gyors letámadás.
– Adja ide vagy lelövöm.
Weltrad
mozdulni sem mert, az unszolásra inkább felemelte a kezét, s a meglepetéstől,
na meg a három kortytól dülledt szemekkel bámult fenyegetőjére.
– Rendben, akkor kénytelen leszek megkeresni. Egyetlen rossz mozdulat, jelzem,
elég akár egyetlen rossz mozdulat, s lelövöm. Megteszem, nemcsak locsogok –
erősített rá biztos, ami ziher alapon.
Miután
megtalálta a kulacsot, ő is meghúzta.
– Csak szomjas voltam, ez minden. S mostantól új szabályok érvényesek. Ha kérek
valamit, maga igyekszik teljesíteni – közölte ellentmondást nem tűrő hangon. –
És az engedélyem nélkül nem ihat, s nem is ehet. Még a végén idő előtt feldobja
nekem a talpát. – Azzal elhajította a flaskát.
– Kiitta?
– Két csodálatos korty volt benne.
– Legalább fél liter.
– Ami nekem két korty.
A
düh, amit a márki érzett elmondhatatlan volt. De valahogy mégsem fordult meg, s
hagyta itt az asszonyt. Hajtotta az elfeledett szenvedély.
– Nem gondolja, hogy szerepet kellene cserélnünk? – motyogta alig hallhatóan.
Lady
Died a homlokát ráncolta.
– Úgy értem – magyarázta a márki –, hogy nekem kellene az erőszakos, fellengzős,
kegyetlen, bunkó ember szerepét játszanom.
– Ne aggódjon, van magánál alkalmasabb személy is erre a feladatra.
A
szél egyre őrültebben fújt, alighanem eső közeledett. Az országúton haladtak,
semmi pénzért sem tértek volna le. Hiába javasolta a márki az erdei túrát,
Isabell hallani sem akart róla. Mihelyst szürkülni kezdett csuklyáját ismét a
fejébe húzta.
Még
a márki házában kért magának másik ruhát, de köpenyétől nem vált meg. Tökéletes
álcának találta. Új ruháját férfiakra tervezték, de kényelmesebben érezte magát
benne. Gyorsabban mozgott, nem lassították le a fodrok és alsószoknyák. Természetesen hiányzott neki a pompa és az
elegancia, de kibírta nélküle. A cél szentesítette az eszközt. Volt már része
kevesebb kényelemben is, s hozzászokott az embertelen körülményekhez.
További
sötét felhők jelentek meg az égen. Étienne bosszankodni kezdett, de nem mert
megszólalni. Hamar rá kellett ébrednie, hogy nem tudja miért, nem tudja meddig,
de amíg csak lehet, követi ezt a nőt. Rájött arra is, hogy semmit sem tud Lady
Died-ról. Maximum a nevét, és azt, hogy nő. Mármint, minden bizonnyal nőnek
kellett lennie, hiszen földön túli szépsége már akkor elvarázsolta őt, amikor
először tűnt fel az ajtóban. Képtelenség lett volna neki nemet mondani. De a
legnagyobb őrültség az igen kimondása volt.
Találniuk
kellett valamiféle szállást, mégpedig rögvest.
Nesz
hallatszódott. Az egyik fenyőfán magas, vékonyka fiatalember rejtőzködött.
kezében muskétát tartott. Étienne hiába próbálta megállapítani, hogy mi járhat
a férfi fejében, jobbnak látta, ha cselekszik, s a még mindig menetelő
Isabellre veti magát.
A
nő szóhoz sem jutott, arra azonban képes volt, hogy bal kezével hatalmas pofont
keverjen le a rajta fekvő márkinak.
Parlagi közösülés? Oké,
benne vagyok!
– Le a földre, s maradjon nyugton. Látogatónk van. – Úgy látta, érdemesebb
Isabell fegyverét használni. Leadta a lövést, de csupán a fa ágát sikerült
eltalálnia. – A francba! – kiáltotta.
– Megveszett ember? Ne lőjön, az Istenit! – káromkodta a fiatalember.
– Maga csak ne emlegesse Istent – parancsolta rá Isabell. – Esetleg, ha
megengedné, Uram – intézte szavait immár a márkihoz –, megengedné, hogy
felálljak?
A
fiú elmesélte, hogy Ő valójában kém, s a közelben lévő fogadóhoz tartozik.
Sokszor járnak errefelé a spanyolok, esetleg az oroszok, s sohasem jó
szándékkal jönnek. Nem olyan régen megfordult erre két angol csapat is. A
felállás ugyanaz volt: néhány kurtizán, s pihenni vágyó katonák. Mihelyst
betették a fogadóba a lábukat fény derült az igazságra is. A katonák valójában
nők voltak. Álcájukat bevetve próbáltak menekülni kis falujukból, ahonnan
kitaszították őket vágyaik miatt.
– Tudják kikre vágytak? – kérdezte.
– Nem – felelte a márki.
Isabell
elmosolyodott és a szemét forgatta.
– Egymásra – találgatott Isabell.
– Asszonyomnak vág az esze, mint a borotva. Magam is híján vagyok az
információnak, hogy milyen járvány lehetett ez, s miért éppen azonos időben,
azonos helyen tört ki. De tudják, hogy van ez. A szerelemnek nem lehet
parancsolni. Esetleg Önök is?
– Nem, mi nem. Ja, hogy ez – nézett végig a ruháján –, nem volt kedvem abroncsba
jönni. Kényelmesebb így a hosszú útra, ami előttünk áll.
– Mintha az előbb valami fogadót említett volna.
– Á, igen, nálunk természetesen nem maradhattak. Tisztességes közeg a miénk, mit
mondanának rólunk a környékbeliek? Tél volt, hideg tél, de kiparancsoltuk őket.
Még januárban esett meg, ha jól emlékszem, de lehet, hogy február eleje volt.
Étienne
hagyta, hogy befejezze, de az eső nem.
– Úgy értem, hogy nekünk szállás kellene. Rögtön itt az eső.
– Lassú voltál szívem, már itt van. – Isabell elindult, s újdonsült társuk
megerősítette, hogy jó felé tartanak.
Nehézkesen
járt, megfontoltan gondolkodott, Lady Died-nak minden tekintetben lassú volt.
Legalább is Weltrad márki ezt gondolta. Tudta azonban, hogy az asszonynak,
pontosabban kisasszonynak szüksége van rá. Arról elfelejtette tájékoztatni
Isabellt, hogy mióta leszerelt, még csak nem is foglalkozott kódokkal. Öt
hosszú éve. Vagy hat. Esetleg négy. Azóta változhatott a világ, változhattak a
kódrendszerek, s amíg ezzel foglalkozott, addig sem ismerte mindet.
Időközben
a szürke éjsötétre váltott.
– Messze van még a fogadó? – Köpenye nem lévén kénytelen volt kezét a feje fölé
tartani.
Isabell
vígan mosolygott, bár nem kívánt a végtelenségig elázni.
– Dehogy, a fák mögött hamarosan megpillantják, mit is, á, igen, a fogadót.
Nagyon tágas, és nem is kerül sokba, igazán jutányos áron hozzájuthatnak.
Hogy
ez mit is jelentett, arra még várniuk kellett.
Nemsokára
valóban fényt pillantottak meg a fák sűrűjében. A fogadó az erdő szélén állt.
Fenn, a magasban a hirdetőtábla megnyikordult. Az eső csak kísértetiesebbé
tette a látványt.
– Fogadó a rühes kecskéhez – olvasta fel Isabell. – Hova kerültem?
Benne vagy. Nyakig.
– Megboldogult nagyapám ötlete volt – mentegetőzött a fiú.
Csak azt ne mondja, hogy az öné ez a hely – faggatózott tovább a nő.
– Inkább menjünk be – javasolta Étienne.
– Természetesen, ahogy óhajtják!
Belülről
a fogadó egészen barátságosnak nézett ki. Egyetlen emelet, a földszinten kör
alakú asztalok, a kandallóban égett a tűz.
– Vihar lesz, menj Oleev, szólj a lovásznak, hogy gondoskodjon az állatokról.
– Mindig csak én. Jól van, te addig szolgáld ki újdonsült vendégeinket!
Az
asszony nagyban hasonlított urára. Malacszemében sötét fény csillogott, vöröses
haja őszbe fordult. Az évek során összeszedett néhány kilót.
– Még szép, hogy őt küldtem, látták mennyire divatosan duzzadt? Ó, a
leggömbölyűbb lovam nem gurul úgy, mint Ő. De hát a feleségem. Belgar vagyok a
fogadós –mutatkozott be, felvillantva arcán egy kaján vigyort.
Belgar,
aki semmiben sem maradt el feleségétől, a pulthoz invitálta őket. Isabell
körülkémlelt. A hátsó sorokban két-három alakot vélt felfedezni. A sötét szín
elnyelte a körvonalakat, csupán sejteni lehetett, hogy tartózkodnak ott
emberek. Illetve hallható volt egy nyivákolós női hang is. Bizonyára a férfi
vendégek szórakoztatására rendelték.
– Akkor, az emeleten lesz a szobájuk. Á, igen, kérem, az ágyakra vigyázzanak.
Vagy óvatosan mozogjanak, nem szeretném, ha lejönne a vakolat, most festettünk
ki – magyarázta Belgar.
– Félreérti, mi…
– Mi csendben intézzük efféle dolgainkat, nem igaz, szívem? – fejezte be a
mondatot Isabell, miután kikapta a kulcsot a fogadós kezéből.
– Hamarosan vacsora – tájékoztatta őket a fogadós. – Addig is, élvezzék a
kényelmet. Jaj, milyen feledékeny vagyok. Meddig óhajtanak maradni?
– Csupán egyetlen éjszakára.
– Az előleg – kezdett bele kissé félve a fogadós.
– Mennyi lenne?
– Ötven livre.
– Mennyi? – szörnyülködött Isabell.
– Nézze, a nászutas lakosztályt választottam maguknak, ez a legjobb szobánk, de
ha éppen rosszban van a férjével asszonyom, az én szobámat is felmelegítheti,
akkor esetleg pár livre-t levonhatunk…
Nem
sokon múlott, hogy Isabell elhányja magát, de csak kedvesen mosolygott, s
leszámolta a pénzt.
– Inka, lányom, mutasd meg a vendégeinknek a szobájukat!
A
lány a sötétből lépett elő. Ő volt az, aki szórakoztatta a vendégeket. Szépnek
semmiképpen nem volt mondható, inkább a tűrhető kategóriába tartozott. Az
anyjánál vékonyabb volt, de fogai kétszer akkorák voltak, s vörös haj helyett,
neki szőke jutott.
Nagyszerű, van itt
minden, malac, kecske, és most egy nyúl.
– Kísérd fel őket, a tizenhármasba!
Az
út a rozoga lépcsőn át vezetett. Odafent is ugyanaz a félhomály uralkodott, s
némi füsttel vegyült.
Időközben
visszatért Oleev, csuromvizesen. Mellei minden lépéskor kibuggyantak ruhájából,
és Isabell elképzelni sem tudta, hogy mi történhet, ha az ikrek egyszer
elszabadulnak.
– Nincs sok időnk – suttogta a fogadósné lihegve. – Készen áll minden? Láttad a
nőt?
– Csinoska.
– Aj, már megint a farkad után mész.
– Csupán látok, asszony. Ó, mennyi bevételünk lesz! Már az előleget is
leszámolta. Szerinted mennyi lehet még nála?
– Igen, de ne kiabáld el – csitította Oleev. Kicsavarta a ruhájából a vizet, és a
konyha felé pislantott, ahol már rotyogott a koszt. – Látod a bakancsomat? A
következő hónapban vennünk kell egy újat. Hamarosan beáll a tél, s ennek már
jócskán szétment a sarka.
Belgar
gondolkodni kezdett.
– Az eső a malmunkra hajtja a vizet.
– Ahogy mondod, Belgar. – Malacszemében furcsa fényjáték jelent meg. – Lélek ez
ajtón ki nem megy.
– És be sem jön. Aztán mehetnek a gyűjteményünkbe – röhögött fel, s
hátramutatott.
– Oda bizony – erősítette meg az asszony. – Csak Inkának kellene valami férjet
találnunk. A vendégünk megfelelne.
– Sánta – rázta meg a fejét Belgar.
– Inka sem valami szép – magyarázta az asszony. – És az úr gazdag.
– Te se voltál egy főnyeremény, mégis elvettelek – kacsintott a fogadós. – Inka
meg, olyan amilyen. Különös, de az asszony fizetett. Intézzük el őket, Inka meg
ráér férjet keresni.
– Ki sem bírnád nélkülem – játszotta a sértődöttet Oleev.
– A nevemet hallottam?
A
galériáról Inka tekintett le szüleire, mögötte a két újdonsült vendég
sorakozott fel, akik már igencsak megéheztek. Belgar igyekezett megnyugtatni
őket, hogy lesz jó malac vacsorára, addig pihenjenek kicsit vagy igyanak a
jófajta borukból. Isabell inkább körülnézni óhajtott. Hiába próbálták
visszafogni, elhárította az aggódást, s magára kanyarította köpenyét. Kilépve
az ajtón, meggyőződött arról, hogy senki sem követi, leszaggatta a fogadó
ajtaján lévő papírt, s összetépte azt.
Ühüm, még hogy malac lesz
vacsorára… Hát azt erősen kétlem! Hacsak, nem sütik meg magát Oleevot.
A
fogadós borral kínálta meg a márkit, s töltött egyet Étienne feleségének is.
– Ha visszajön, együtt elfogyasztjuk.
Oleev
a konyhában sürgölődött, s rendesen odapirított a sertésnek.
– Átutazóban? – ordította a tűzhely mellől.
– Igen – felelte bizonytalanul.
– Tán összezördültek kissé?
Weltrad
hirtelen nem tudott mit felelni.
– Jól van, nem szégyen az. Igen csinoska a kis felesége, én is féltékeny lennék
rá.
Erre
sem kapott választ.
– Jól van, nem kell felelni, ha nem akar!
– Belgar – pirított rá az asszony –, hagyd már szerencsétlent levegőhöz jutni!
Sokára
tért vissza Isabell, Étienne az asztalnál ült, de valamiért nem vitte rá a
lélek, hogy igyon. Gondolkodott, leginkább azon, hogy melyek azok a kérdések,
melyeket legsürgősebben tisztázniuk kell. Fogalma sem volt arról, hogy hová
tartanak. Lady Died, mint a táltos, szárnyalt előre, ő meg követte. Sürgős
magyarázatot követelt Isabell kiléte is. Teljesen ismeretlen volt számára,
senkitől sem hallotta a nevét, vagy bármiféle információt, ami rá illett volna.
Innia
kellet. Nagy szó volt, hogy idáig is meg bírta állni. De Isabell pont időben
érkezett, meglebbentette köpenyét, s helyet foglalt vele szemben. Haját elől
simára mosta az eső, fürtjei kiugrottak, a párizsi szalonokba így már kevésbé
illett volna. De a varázslat elfelejtett megszűnni körülötte. Sőt, még inkább
ragyogott. A felfedezéstől.
– Megtudott valamit?
– Nem túl sokat, csupán a párizsi dolgokról beszélnek. A király unokahúga, hogy
is hívják? Mondták, mindjárt eszembe jut, Vinen vagy Vonin de Lamorte.
Vignon
nevét Inka emlegette fel. Csodálta az asszony szépségét, és példaképének
tekintettem hiába aggatták rá a körözött bűnöző szerepet a palotában. A márki
alig vethetett rá néhány pillantást, Oleev visszaküldte a szobájába.
– Vignon de Lamorte? – hűlt ki egy szempillantás alatt Isabell. – Esetleg Vignon
de Lamorte? Lehetséges, hogy ezt a nevet emlegették?
– Talán ismeri?
– Csupán emlékeszem, hogy hallottam már róla. Nagyon szép, ha hihetünk a
szóbeszédnek. Azt mondta Párizs?
– Igen, miért?
– Innen egyenesen oda megyünk! – Hangja inkább utasító volt.
– Bocsásson meg, de a könyvvel kellene foglalkoznunk, hogy minél előbb…
– Megszabaduljunk egymástól? Magam sem örülnék jobban, elhiheti.
– Éppen javasolni akartam!
– Figyeljen, nincs sok időnk. Halkan fogok beszélni, maga igyekezzen úgy
csinálni, mintha tényleg házasok lennénk, s a lehető legnyugodtabban
válaszoljon.
Esetleg egy csók? Tudod,
mikor!
Étienne
elújságolta, hogy a fogadósék úgy tudják, hogy éppen most vesztek össze, így
módosítani kellett a tervet. Az elejére jöhetett a veszekedés, aztán a terv
elkészítése. Ismét Isabell kezdte.
– Idehoztál egy olyan kétes eredetű, s rossz hírű helyre, mint a Fogadó a rühes
kecskéhez? – Azzal a heves mozdulattal leverte a korsót az asztalról. – Ezt
érdemlem?
– Drágám, ülj vissza, ha megkérhetlek. Hová vittelek volna? – hitetlenkedett. –
Esik az eső, bár azt hittem ezt nem kell magyaráznom, onnan jöttél be.
– Jó, igazad van, az időjárás csúnyán elbánt velünk – adta be a derekát. – Ha a
fogadósék visszajönnek, rendelek másikat.
– Hamarosan, csak csinálnak még valami rántottát is.
– Annál jobb. Tehát. Elsétáltál már hátra, ahol az állítólagos vendégek vannak?
– Kellett volna?
– Azt hiszem igen. Merthogy rajtunk kívül ebben a fogadóban nincs senki,
pontosítok, van. Pontosan annyira halottak, mint amennyire mi élünk. Még élünk,
Étienne. A bort azért öntöttem ki, hogy ne igya meg. Lehet, hogy nem mérgezett,
legyen úgy, de jobb vigyázni. Látja a legyeket?
Ekkorra
már a márkinak is feltűntek a kis zümmögő, dünnyögő állatok és a kesernyés bűz.
A halál szaga.
– Mi van a hullákkal? – kérdezte Isabell, bízva abban, hogy esetleg a csapat
férfi tagjának is feltűnt valami a hátsó szekcióval kapcsolatban.
– Inka velük enyelgett. Kihallgattam a beszélgetést, amíg odakint volt. Kötve
hiszem, hogy minket akarnak eltenni láb alól.
A
felfogása talán még lassabb volt a gyaloglási tempójánál.
– Csinálja pontosan azt, amit mondok magának, vagy a malac helyett mi leszünk a
vacsora.
– Magyarázza meg!
– Hátul, mint már említettem, hullák vannak. Eszébe sem jutott, hogy elnézzen oda
hátra? Mindegy, ne válaszoljon, haladjunk szépen sorjában. Különös, hogy az
orrunk cserbenhagyott bennünket. Van itt valami, ami elvonja a bűzt, bódító
permet. Kár, hogy a tudomány kevésbé az erősségem. Illetve… Lényegtelen.
– Folytassa, kérem!
– Pénznek igencsak híján vagyunk, de ezek azt hiszik, dúskálunk a vagyonban.
Esetleg az is lehet, hogy megbízói utasítást teljesítenek, fogalmam sincs. Van
magánál pisztoly?
– Semmi.
– Akkor most szépen felsétál a szobájába, s addig le sem jön, még meg nincs az a
muskéta. Mert az enyémet ezúttal magamnál tartanám, ha megengedi.
– Akartam kérdezni, hogy a barátunk hová lett?
– A fiú, aki idekísért minket – találgatott Isabell, miközben azt kémlelte, hogy
a konyha felől lát-e mozgolódást. Senki sem jött.
– Ő, igen – erősített rá Weltrad.
– Csak annyit mondhatok, hogy egyszerűen elképzelésem sincs. Köddé vált, mintha
itt se lett volna. Talán itt sem volt.
Elindult
Étienne, de alig jutott a lépcső feléig, a konyha ajtaja hangosan vágódott ki.
Oleev jelent meg, főkötőjén vér gyöngyözött. Elvághatta a kezét, futott át
Isabell agyán a gondolat, de amikor a félhomály megvilágította a nő kezében
lévő fegyvert, ajkáról leolvadt a mosoly.
– Le a földre, feküdjön Étienne – üvöltötte torkaszakadtából Isabell.
De
Weltrad nem engedelmeskedett, felszaladt a szobájába, mit sem törődve a
figyelmeztetéssel. Lady Died a férfival ellentétben követte saját utasításait. Négykézlábra
ereszkedett, s betuszkolta magát az asztal alá. Lassú volt, de a golyónál így
is gyorsabb. Oleev arra kényszerült, hogy ismét töltsön. Igen, csakhogy Isabell
megfeledkezett a férjéről.
Belgar
két muskétával jelent meg, s tekintetével keresett valakit. Bal kezében lévő
fegyverét célra tartotta, de keze megremegett, s csak az asztal lábát találta
el. Ellenfele rájött, hogy az asztal alatt csak beszorította magát, s hogy
senkire sem számíthat, mert Étienne ahelyett, hogy segítene, bizonyára
nosztalgiázik a szobájában. Esetleg Inka kapta el pár körre.
Apropó, hol van Inka?
Inka
látszólag sehol sem volt, s abban sem lehetett biztos, hogy a fogadósék lánya. Támadnia
kellett, méghozzá gyorsan. Egyéni stílusban küzdött. Leemelte övébe bekészített
fegyverét, villámsebességgel kiemelkedett az asztal alól, s hátrált a hullák
közé. Csak az alakokat látta maga előtt, s megérezte azt az émelyítő szagot is,
melyet a halottak árasztottak.
Belgarnak
újra kellett tölteni, de két fegyverrel rendelkezett. Ha sikerülne ellőni a
másik kezét, kis időre biztosan hatástalanítaná. De ott volt még Oleev is.
Kemény szorítóba került, miközben Étienne-t a föld nyelte el.
Hanyagolta
a célzást, becsléssel dolgozott. A szerencse ezúttal mellé állt. A kezét nem,
de a lábát átlyukasztotta. Kezdett hasonlítani a márkira, már csak két golyó
hiányzott.
Végre, már hiányzott egy
jó kis buli.
Ezzel
az akcióval párhuzamosan Belgar, mint az oroszlán kiáltott fel, s rögvest
odakapott bal térdéhez. Pisztolyát áthajította asszonyának, akinek továbbra sem
sikerült fegyverét megtöltenie.
– Ezzel lőj, a rohadt életbe. Gondolta fene, hogy ezeknél muskéta lesz, olyan
békéseknek tűntek, hogy ez mennyire fáj, belehalok, asszony!
– Belehalsz te, két hatalmas nagy pofonba. Na, hol vagy cicuskám? Ez a félhomály
kurvára eltakarja a megfelelő rálátást.
– Lőj már, asszony, az isten verjen meg!
– A lábadba engedek egy sorozatot, ha nem hallgatsz el, Belgar! Szerinted mennyit
látok a nőből?
Ugyanannyit,
amennyit Lady Died láthatott a házaspárból. Kétségbe volt esve, nehéz döntést
kellett meghoznia. Ha kiabál Étienne-nek, akkor sanszot ad Oleevnek, hogy
melyik irányba indítsa a lövést. Ám amikor az ember úgy érzi, hogy minden
mindegy, gyakran szánja el magát különös lépésekre.
– Étienne, told le a képed, vagy balkézzel öllek meg, s abban kevés köszönet
lesz!
Kivágódott
a szobaajtó, s megjelent a márki, de a lentiek bizonyára az emelet alatt
tartózkodhattak, mert senkit sem talált, amikor először körülnézett. Bal lábába
éles fájdalom hasított, s a felismerés árnyéka megkísértette.
Nyomában
Inka lépdelt, s űzte ellenfelét, akár holmi vadat. A vadászat kevés ideig
tartott, mert a fenti galériarész dobhártyaszaggató robajjal semmisült meg
Étienne lábai alatt, magával rántva ezzel üldözőjét is. Isabell köhögött, s fújtatott
egyszerre a romok alatt, ezzel párhuzamosan hálás is volt, amiért legalább a
galéria nyújtotta árnyék a semmibe veszett.
Inka
is lezuhant, de úgy tűnt, hogy akkora ütést szenvedett el a padlótól, hogy nem
bírt felkelni.
Oleev
már célra tartott, de nem látott, így nem lőtte el megmaradt lőszerét. Férje
már meg sem próbált újratölteni, félő volt, hogy elvérzik, s mélységesen
lefoglalta az, hogy nyöszörgése hasonlítson a macskanyávogásra.
A
romok alól kikászálódó Isabell a még ép asztalra ugrott. Maga is meglepődött,
hogy ilyen friss maradt a törmelékektől kapott ütések után. Jobb kezéről
elhagyta kesztyűjét, ezért az eddig abban tartott fegyverét a balba vette át.
Csak halványan sikerült kivennie az asszony körvonalait, de mielőtt bárki is
pislogott volna, muskétája már füstölt. A kevésbé szerencsés Oleev a fejével
kapta el a golyót.
Belgar
továbbra is nyarvogott, az ő problémáját Étienne orvosolta.
– Inka is a tiéd, intézd el!
– Ahogy parancsolod, szívem.
– Már meghaltak, ezt sem hagyhatjuk életben nem komédiázunk – tisztázta Isabell. Érezte, hogy valami
akadályozza komfortérzetét, ezért inkább letörölte a vért felrepedt
szemöldökéről. – Ez azért fájt, a csudába is. – Azzal elvonult körülnézni, hogy
tiszta-e a terep, vagy mára lejárt a műszak.
Az
ébredező Inkát Étienne kezelésbe vette.
– Mi a fene volt ez az egész? – üvöltötte, mire a lány összerezzent.
Inka
szeméből folytak a könnyek, s titkon imádkozott azért, hogy felébredjen ebből a
rémálomból.
– Kérem, uram, kérem, ne bántson!
– Beszélj vagy agyonlőlek!
– Lady Died…
Egyetlen
lövés dördült.
A
márki átpillantott a válla fölött.
Inkának
igaza volt, tényleg Lady Died állt mögötte.
– Most miért kellett megölni? Talán kiszedhettem volna belőle némi információt.
– Bocs, nem hallottam, hogy beszélgettek.
Isabell
megpördült a tengelye körül, s eldöntötte, hogy jó napja van.
– Szép munka. Legközelebb szólj, egyetlenem, hogy ne hallgassak rád!
Megrökönyödve
figyelte, ahogy Isabell örömét fejezi ki.
– Ó igen, már a nevéből sejtettem, hogy ez egy nagyon rossz választás lesz. Mi is
a neve?
– Fogadó a rühes kecskéhez…
– Nem, azt hiszem, mától úgy hívjuk, hogy Itt
hagyod a FOGADó!
Isabell
elégedett volt, Étienne pedig a szokásosnál is butább ábrázattal figyelt. Talán
csodálta a nőt.
– Most mihez kezdünk? – kérdezte Étienne.
– Most azt hiszem, nyugodtan megvacsorázhatunk. Aztán alszunk egy kellemeset.
– Megőrült? Jól érzi magát?
– Mint kéthetes hulla a hajnali rothadáskor. Holnap indulunk, az istállóban
frissek a lovak. Útközben veszünk nekem egy új kesztyűt. Amint látja a jobbos enyhén
szólva megdöglött. Ó igen, s változott a terv. A királyi palotába megyünk azonnal, azt
hiszem ez az ügy fontosabb.
– Csak nem Vignon de Lamorte miatt?
– Nemcsak kódfejtő, de gondolatolvasó is? – tettetett csodálkozással tárta szét
karjait.
– És az meg sem fordult a fejében, hogy ez egy újabb csapda?
– Biztosan tudom, hogy ez csapda.
– Micsoda? Honnan?
– Onnan, hogy én vagyok Vignon de Lamorte.